CSERKE gondolatai a jó tanárról blogjában láttak napvilágot. Érdemes átolvasni a hozzászólásokat is.
Ez volna itt a kérdés. Hogy ki a jó tanár?
Az, aki vasszigorral belédveri, amit tudnod kell, kínodban tekeregsz az óráin, mert reszketsz tőle, annyira smirgli, de évek múlva már szinte hálás vagy neki, mert arra még akkor is emlékszel, amit nagy parázások közepette százszor gyakoroltál.
Az-e a jó tanár, aki lazán veszi a tekintély-dolgot, egyenrangúnak érzed magad vele, nem üvölt az arcodba, ha már végképp nem tudja a kamaszmentalitást kezelni, hanem mondjuk minden órán időt szakít rá és felolvas valami jó könyvből. Nem azért, hogy tutira felvegyenek az egyetemre, hanem azért, mert azt a könyvet muszáj ismerned, neadjisten megszeresd az olvasást.
Vagy az lenne, aki fensőbbségesen, darabra kezeli a rábízott egyedeket, kérdezni nem lehet, mert "olvasd el a könyvben, most mondtam el!", de van szülő, akinek ez tetszik, mert olyan jó szigorú, nincs dumálás az órán!
Talán az, akinél fizikaórán nincs kecmec, fegyelem, odafigyelés van, és a napló lassú, súlyos lapozgatása, felelés előtt? És aztán elmész az általa rendszeresen szervezett kirándulásokra és mi van? Kiderül, hogy pazar a humora, nem utálja a kölkeket egy kicsit sem és miután késő este értek haza, mert jól eltévedtetek, másnap órán azt mondja, hogy aki tegnap későn ért haza, az ma nem felel.
Sokan-sokfélék vagyunk.
De egy biztos, tanárnak csak annak volna szabad lennie, aki erre született. Aki a gyerekben egy önálló lényt, egyéniséget és nem munkadarabot lát, hanem tiszteli a rábízottban az embert. Akkor is, ha az még gyerek.
Aki mondjuk harmadikban szőkenős vicceket mesél, az ne legyen tanító, jó?
Meg az sem legyen, aki megpróbál bűntudatot kelteni abban a gyerekben, aki rá van bízva, és akinek eltört az ujja szünetben, mert egy másik felgáncsolta, azzal, hogy "mert te mindig szaladgálsz"! És hagyja a bőgő gyereket egész nap szenvedni, pedig akár a telefonért is nyúlhatna, hogy szóljon a szüleinek.
Ez a tanítónéni 2007 pedagógusa lett a saját iskolájában. És ez a tanítónéni hozta több gyerek szülőjére a frászt, mert szerinte a gyereknek számolási-olvasási-ilyenolyan baja van.
Aztán szakemberhez kerülve valahogy mindegyikről kiderült, hogy nekik semmi bajuk.
Már csak azt szeretném tudni, ki szavazta meg neki azt a kis elismerést.
De olyan mindenképp legyen tanár-tanító, mint a Királytanítónéni, aki soksok év és sokszáz gyerek után is megismer, és anyánk helyett anyánk volt elsőben és tündéri türelemmel bírt, nem sürgetett senkit, nála senki nem volt hülye, meglátta, ha valaki szomorú, mindenkire odafigyelt és mindenkihez volt egy kedves szava.
És ennek dacára mégis mindent megtanultunk év végére, amit meg kellett, nahát, de érdekes!
Igaz, utána 7 éven keresztül, hát, hogy is mondjam, nem volt annyira jó, de nekem volt legalább egy.
A gyerekemnek még nem jutott ilyen, ez sokkal jobban szomorít, mint a saját akkori bajom.
Ez volna itt a kérdés. Hogy ki a jó tanár?
Az, aki vasszigorral belédveri, amit tudnod kell, kínodban tekeregsz az óráin, mert reszketsz tőle, annyira smirgli, de évek múlva már szinte hálás vagy neki, mert arra még akkor is emlékszel, amit nagy parázások közepette százszor gyakoroltál.
Az-e a jó tanár, aki lazán veszi a tekintély-dolgot, egyenrangúnak érzed magad vele, nem üvölt az arcodba, ha már végképp nem tudja a kamaszmentalitást kezelni, hanem mondjuk minden órán időt szakít rá és felolvas valami jó könyvből. Nem azért, hogy tutira felvegyenek az egyetemre, hanem azért, mert azt a könyvet muszáj ismerned, neadjisten megszeresd az olvasást.
Vagy az lenne, aki fensőbbségesen, darabra kezeli a rábízott egyedeket, kérdezni nem lehet, mert "olvasd el a könyvben, most mondtam el!", de van szülő, akinek ez tetszik, mert olyan jó szigorú, nincs dumálás az órán!
Talán az, akinél fizikaórán nincs kecmec, fegyelem, odafigyelés van, és a napló lassú, súlyos lapozgatása, felelés előtt? És aztán elmész az általa rendszeresen szervezett kirándulásokra és mi van? Kiderül, hogy pazar a humora, nem utálja a kölkeket egy kicsit sem és miután késő este értek haza, mert jól eltévedtetek, másnap órán azt mondja, hogy aki tegnap későn ért haza, az ma nem felel.
Sokan-sokfélék vagyunk.
De egy biztos, tanárnak csak annak volna szabad lennie, aki erre született. Aki a gyerekben egy önálló lényt, egyéniséget és nem munkadarabot lát, hanem tiszteli a rábízottban az embert. Akkor is, ha az még gyerek.
Aki mondjuk harmadikban szőkenős vicceket mesél, az ne legyen tanító, jó?
Meg az sem legyen, aki megpróbál bűntudatot kelteni abban a gyerekben, aki rá van bízva, és akinek eltört az ujja szünetben, mert egy másik felgáncsolta, azzal, hogy "mert te mindig szaladgálsz"! És hagyja a bőgő gyereket egész nap szenvedni, pedig akár a telefonért is nyúlhatna, hogy szóljon a szüleinek.
Ez a tanítónéni 2007 pedagógusa lett a saját iskolájában. És ez a tanítónéni hozta több gyerek szülőjére a frászt, mert szerinte a gyereknek számolási-olvasási-ilyenolyan baja van.
Aztán szakemberhez kerülve valahogy mindegyikről kiderült, hogy nekik semmi bajuk.
Már csak azt szeretném tudni, ki szavazta meg neki azt a kis elismerést.
De olyan mindenképp legyen tanár-tanító, mint a Királytanítónéni, aki soksok év és sokszáz gyerek után is megismer, és anyánk helyett anyánk volt elsőben és tündéri türelemmel bírt, nem sürgetett senkit, nála senki nem volt hülye, meglátta, ha valaki szomorú, mindenkire odafigyelt és mindenkihez volt egy kedves szava.
És ennek dacára mégis mindent megtanultunk év végére, amit meg kellett, nahát, de érdekes!
Igaz, utána 7 éven keresztül, hát, hogy is mondjam, nem volt annyira jó, de nekem volt legalább egy.
A gyerekemnek még nem jutott ilyen, ez sokkal jobban szomorít, mint a saját akkori bajom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése